Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 




Leírás: Évezredes gonoszság ivadéka vagyok, sóvárgom az emberélet és az emberlét után. Múlhatatlanul hirdetem az elmúlást, halhatatlanként hozom a halálát. A halál követe vagyok; a Halál rokona.

1. rész

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.


Hűvös cseppek kopognak körülöttem a száraz földön. Minden kis csepp zuhanása, mintha a végtelenségig tartana. Egy, kettő… száz. Egész nap forrón tűzött a nap, de már zuhog is. És erre nem jár senki. Ide nem jön senki, senki, aki segítsen. Az idő ólomlábakon vánszorog. Valahol mélyen már meghaltam. Már nem vagyok itt, csak a testem van még életben. Kétségbeesetten élni akar, holott a lelkem már rég halott. Legalábbis halott akar lenni. Meg akarok halni! Segítsen valaki… Könyörgöm…
Hosszú órák telnek el… Vagy csak percek? Már nem tudom, de nem is érdekel. Az eső még mindig zuhog. Elmossa a vért, elmossa a füstszagot, elmossa a könnyeimet… talán elmossa a fájdalmat is. Hadd aludjak el. Hadd aludjak el, és többé ne kelljen felébrednem. De az eső nem hagy aludni. Sebeim sajgása nem hagy aludni. Nicolas sápadt, élettelen arca nem hagy aludni, nem hagy meghalni. Nyitva van a szeme… bámul rám azokkal a közönyös szemekkel, amik már nem látnak semmit. Ne nézz így rám, kérlek!
Az eső lassan csendesedik. Már csak a csillagok és a hold tompa fénye világítják meg a leégett kastély romjait, a halottakat. Nicolas-t. Még mindig ég a szemem a sűrű füsttől, a könnyektől… De már nem maradtak könnyeim. Behunyom a szemem. Gyere, édes álom, hozz megnyugvást!

Patkódobogás hallatszik a közelből. Kifáradt lovak bosszús prüszkölése, és félreismerhetetlen illata. Megállnak, lábak dobbannak a földön. Kérlek, ne vegyetek észre!
Hűvös, illatos bőrkesztyű tapintása a bőrömön. Valaki félresimítja az arcomból ázott tincseimet. Gyöngéd kezek…
- Mester… - milyen kellemes hang. Fiatal férfié. Kedves… Aggodalmas.
Valaki más is mellém lép. Ó, hát tudjátok, hogy élek? Nem, nem igaz… Csak hiszitek, hogy élek. Menjetek innen…
Hideg, finom ujjak. Végigsimítják és lehűtik tűzforró bőrömet. Mintha selyemmel csiklandoznák az arcomat. Résnyire nyitom a szememet - többre már nem telik az erőmből - de csak elmosódott foltokat látok. Émelygek és kába vagyok. A láztól? Vagy a vérveszteségtől? Talán kicsit mindkettőtől. Már nem emlékszem tisztán a történtekre. Csak képek, hangok, érzések; vér, forróság, fájdalom, sikolyok és könnyek. A saját sikoltásom, saját könnyeim. És Nicolas vére… Attól ragacsos a kezem, az szennyezi a ruháimat. Az kerget az őrületbe…
Valaki a hátamra fordít. Fáj. Csillagok táncolnak a szemem előtt. Eddig is lüktető és sajgó sebeimet mintha tüzes vassal égetnék. De már nem is érdekel. Csak aludni akarok, elfelejteni mindent, és örökké csak aludni.
Aludj hát.
Igen, aludj…
Két héttel később

Amióta az eszemet tudtam a szolgaszálláson éltem. Az anyámat még gyermekkorában pénzért vették szolgának, az apámat nem ismertem, de rajtam első pillantásra látszott, hogy félvér vagyok. A hajam laza, fekete hullámokban omlott a vállamra, a bőröm krémes tejeskávé árnyalatából szinte világított halvány, kékeszöld szemem. Hat, vagy talán hét éves lehettem, mikor a családhoz kerültem. A felnőttek között volt, aki már több helyen is dolgozott, de nekem ez volt az első költözésem. Új volt a környezet, szokatlan, és idegen. Elveszettnek éreztem magam.
Egyik nap, hogy ne legyek láb alatt kiküldtek a kastély parkjába. Amióta anyám meghalt nem igazán törődtek velem, megszoktam az egyedüllétet. Nem tudtam, mit csináljak, próbáltam elfoglalni magam, de rettenetesen unatkoztam. Egyszer csak megjelent egy fiú, aki egy pónit vezetett kantáron. Magas volt, karcsú, rozsdabarna haját apró copfba fogta a tarkóján. Jóval idősebb volt nálam; azt hittem, nem is foglalkozik majd velem, de ahogy észrevett, egyenesen felém indult.
- Szervusz, kisfiú – mosolygott rám. Én annyira megszeppentem, hogy megszólalni sem tudtam. Végül nagy nehezen kipréseltem magamból egy „jó napot”-ott.
- Hát te mit keresel itt?
- Én itt lakom – feleltem, teljesen magától értetődően, mire ő kuncogni kezdett.
- Az új szolgákkal vagy, igaz? Unatkozol? Akarsz játszani? – Hevesen bólogattam, annyira megörültem, hogy kérdezte.
- Akkor gyere – mondta, majd felkapott és felültetett a pónira. Én azelőtt sohasem ültem lovon, és kicsit megijedtem, de aztán ő is felült mögém. Szegény jószág, majdnem összeesett alattunk, de derekasan állta a sarat. Némi unszolás után lassan kocogni kezdett, és mi benyargaltuk az egész parkot. Mondanom sem kell, nagyon élveztem. A fiú megmutatta a gyümölcsösöket, a kis halastót, a család kápolnáját, mindent. Engem már ez is lenyűgözött, de elmondta, hogy ez csupán töredéke a birtoknak, amelyhez egy falu és majdnem száz hold föld tartozott.
Két óra is eltelhetett, mire visszaértünk a szolgaszállásra. Engem akkor már kerestek, és alaposan leszidtak, amiért így eltűntem. Majd vette, a lány, aki rám vigyázott, többször bocsánatot kért a fiútól, amiért raboltam az idejét.
- Ugyan, nem tesz semmit, nagyon élveztem – mosolygott. – De a nevedet sem tudom. Hogy hívnak kisfiú?
- Michel-nek – feleltem.
- Én Nicolas vagyok. Nagyon örültem. – Biccentett, majd hátat fordított és elügetett.
Csak később tudtam meg, hogy Nicolas a vicomte kisebbik fia.

Ezután Nicolas majdnem minden nap eljött. Néha hozta a pónit is, aki egyébként a Szúnyognak hívtak. Én ezt nagyon mulatságosnak találtam. Mint kiderült, még kiskorában egyszer megharapta Nicolas-t, mire a lovász azt mondta, nem nagydolog; „annyi, mint egy szúnyogcsípés”. Így aggatta rá Nicolas a Szúnyog nevet.
Sokszor könyveket is hozott. Felolvasott nekem, és olvasni tanított. A szolgák közül senki nem tudott olvasni. Azt mondta, ez kiváltság, még nemeseknél is, de az ő apja nagyon fontosnak tartja a műveltséget, ezért mindent megtesz, hogy a fiai jó nevelést kapjanak.
Néha, mikor szép volt az idő, órák hosszat ültünk a kis tó mellett, és Nicolas mesélt dolgokról, amiket neki kellett tanulnia; növényekről, állatokról, művészetről, gazdaságról, politikáról. A felét fel sem fogtam annak, amit mondott, mégis nagyon szerettem hallgatni.
Nagy ritkán a kastélyba is felvitt, és olyan szobákat mutatott, ahova családtagokon, vendégeken és néhány takarítón kívül senki nem tehette volna a lábát. Megmutatta a nagy étkezőt, a könyvtárat, a fogadószobát, engem pedig lenyűgözött a sok gyönyörű festmény, freskó, művészien faragott bútor, és méregdrága szőnyeg. Ezeken a titkos kirándulásokon igazi nemesnek éreztem magam, és lassan kezdtem egyre inkább elidegenedni a többi szolgától.

Mire tizenhárom éves lettem, tökéletesen beszéltem, írtam és olvastam latinul, értettem a művészethez, a matematikához és a politikához. És halálosan szerelmes voltam Nicolas-ba.
Szerelmes voltam a gyönyörű, mélybarna szemébe, hullámos, puha, vöröses tincseibe, minden mozdulatába, a hangjába, ahogy kimondta a nevem…
Bűnös érzések voltak, rágódtam rajtuk eleget, mégis olyan boldog voltam, hogy azt képtelenség szavakba önteni. Álmodtam vele éjjelenként, és nem is vágytam többre, mert elég volt az, hogy mellette lehettem.
Egyik este a szobájában voltunk, én az ágyán feküdtem, és a plafont bámultam, ő pedig az iratait rendezgette. Szerettem az ágyában feküdni; nem olyan volt, mint a mijeink lent, a szolgaszálláson. Sokkal nagyobb, kényelmesebb, és az ágyneműn éreztem az illatát. Egyszer, mikor megbetegedtem, és magas lázzal ágyban feküdtem, felhozott, és a saját ágyába fektetett. Egész éjjel virrasztott mellettem, hideg vizes ruhával borogatta az arcom, és reggelre lement a lázam. Az apja és a bátyja nem értették, miért törődik ennyit velem, és én sem értettem, de nem is foglalkoztam vele; örültem, hogy így van, bármi is az oka.
Nicolas abbahagyta a pakolást, és felém fordult.
- Tudod, mit mondott ma az apám? – Kérdőn néztem rá, és kicsit megráztam a fejem. – Hogy menyasszonyt kellene találnom.
- Igaza van. Tizenkilenc éves elmúltál, ideje volna elkezdened a jövőddel foglalkozni.
- Tudom, de nem akarok menyasszonyt, egyáltalán nem akarok megházasodni. – Meghökkentett, amit mondott, felültem az ágyon, hogy a szemébe nézhessek.
- De hát mért nem? A bátyád viszi tovább a rangot, ez természetes, de a vagyonból neked is dukál, szükséged van örökösre.
- Így van, de te szomorú lennél, nem igaz? – Felkelt a karosszékből, és átült mellém az ágyra. Elfordítottam az arcomat. Igen, szomorú lennék, de neki ezt nem kell tudnia.
- Michel… - végigsimított az arcélemen és maga felé fordított. – Nézz rám, kérlek. Nem akarod, hogy megnősüljek, igaz? Mit szeretnél? – megcsókolta az arcomat, majd pillanatnyi habozás után megcsókolta a számat. Épp csak összeértek az ajkaink, de engem olyan forróság öntött el, amilyet még sosem éreztem azelőtt. Megijesztett. Gyorsan elhúzódtam tőle, és felkeltem az ágyról. Szándékosan háttal álltam, hogy ne lássa a könnyeket a szememben.
- Ez így nem jó… – Nehéz volt beszélni. Sírni akartam. – Te megnősülsz, és gyerekeid lesznek, és elmész majd… Nem lehet másképp. És… és engem itt hagysz majd. Legalább ne nehezítsd meg, kérlek! – Szabad folyást engedtem a könnyeimnek. Annyira féltem. Féltem, mert el sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Megcsókolt, szeretett… és így még rosszabb volt az egész.
Mögém lépett, gyöngéden átkarolta a vállam, és magához szorított.
- Nem hagylak magadra. – Megcsókolta az arcomat, szembe fordított magával, és úgy folytatta. – Nem áll szándékomban menyasszonyt keresni, de ha mégis megtenném, az nem jelent semmit. Csupán érdekházasság. De ha én el is megyek, magammal viszlek, megígérem.
- Könnyebb lenne, ha nő lennék… - Beburkolóztam az ölelésébe, élveztem a melegét, hallgattam a szíve dobbanását, és ez megnyugtatott.
- Ne butáskodj, amant. – Halvány mosoly bujkált az arcán. Megragadta a kezemet, és körbeforgatott. – Így vagy jó, ahogy vagy! És ne légy szomorú, meglátod, minden rendben lesz.
Hittem neki.
Aznap este nem mentem vissza a szolgaszállásra. Vele töltöttem az éjszakát. Elhalmozott ártatlan csókokkal, de egyszer sem ért hozzám komolyan. Nem akart bántani, és ezért hálás voltam neki. Még túl fiatal voltam, túltapasztalatlan, és túlságosan gyerek, hogy neki adjam magam.

A szolgák közt nyílt titok volt, hogy sokszor miért nem alszom az ágyamban. Bár ezt természetesen sohasem említették a jelenlétemben, tudták, hogy én vagyok Nicolas titkos szeretője.
Ekkoriban sokszor magával vitt Párizsba. Ezek a néha hetekig tartó kirándulások felpezsdítették a véremet.
Párizs egy csoda volt. A kor új vívmányai, és régvolt művészek alkotásai egy helyen. Beleszerettem a városba. Az emberek sokfélesége, haladó gondolataik, csodálatos festmények, szobrok, és a lélegzetelállító Notre Dame székesegyház teljesen lenyűgöztek. Éjszakákat töltöttünk azzal, hogy poros kis fogadókban félrészeg filozófusokkal és költőkkel beszélgettünk. Párizs a gondolkodók és a művészek városa. És örök szerelmeim egyike…
Idővel ezek az utazások kezdtek lerövidülni, majd el is maradtak. Egyre kevesebb időt töltöttünk együtt, bár még így is minden nap találkoztam Nicholas-szal. Egyre inkább látszott, hogy nyomasztja valami, de nem volt hajlandó elárulni, mi az.
Egyik nap a szobájába kérte az ebédjét. Délután felmentem, hogy lehozzam a tálcát, de szinte semmi nem fogyott el a tányérról.
- Alig ettél – jegyeztem meg.
- Nem volt étvágyam… - válaszolta, és ahogy rám nézett eldöntöttem, hogy most már nem hagyom annyiban. Kiszedem belőle mi baja, bármibe kerül.
- Mi van veled? Olyan gondterhelt vagy mostanában… Miattam?
- Dehogy miattad. Illetve… - elharapta a mondatot és felsóhajtott. – Gyere, ülj le egy kicsit.
Szót fogadtam. A hangjától összeszorult a torkom.
- Figyelj, Michel. Betöltöttem a húszat, az apám ragaszkodik hozzá, hogy megnősüljek. Választott nekem menyasszonyt – Már épp szólni akartam, de gyorsan folytatta. – Ne vágj közbe, kérlek. A lányt Camille-nek hívják. Gazdag, művelt lány. Nagyon kedves, bár kissé naiv. Kedvelem, de nem szeretem. És ha nem akarod, nem veszem el.
Hallgattam. A lelkem fájt, üvöltöttem belül. Nem, nem, nem!
- Ez… persze, várható volt. Megmondtam, hogy így lesz, emlékszel? - Vajon reszket a hangom? – Vedd el, te mondtad, hogy nem jelent semmit. Jó lesz így. Az apád is örülhet, és bebiztosítod a jövőd. – Mosolyogtam, és zokogott a szívem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.